Nem akartam különc lenni. Olyan szerettem volna lenni, amilyennek a felnőttek akartak. Hogy szeressenek. Követtem a szabályaikat, igyekeztem mindenben a kedvükre tenni. De valami nem stimmelt velem. Mindig összevont szemöldökkel, szigorúan néztek rám. Azt nem mondták ki, mi a baj velem – éppen ezért féltem, hogy nagyon súlyos lehet. Csak a mindig visszatérő refrénről ismertem meg és fel a bajt: – Fiú vagy lány?
A szüleim valószínűleg úgy érezték, hogy az élet még egy rossz lapot osztott nekik velem. Már amúgy is keserű, csalódott emberek voltak. Az apám fiatalkorában elhatározta, hogy ő nem marad egész életében gyári munkás, mint az apja; az anyám pedig nem akarta, hogy a férjhez menése után másról se szóljon az élete.
Amikor találkoztak, arról álmodoztak, hogy valami nagy, izgalmas kalandba vágnak bele ők ketten. Aztán amikor felébredtek, az apám egy gyárban dolgozott, az anyám pedig háztartásbeli volt. Amikor az anyám rájött, hogy terhes velem, azt mondta, nem akarja, hogy most egy gyerek lekösse. Az apám viszont váltig állította, hogy igenis boldog lesz, ha megszületik a gyerek. A természet majd mindent elrendez.
Az anyám azért szült meg, hogy bebizonyítsa, mennyire nincs igaza.
Dühösek voltak. Úgy érezték, az élet becsapta őket. Haragudtak, mert a házasság elvette tőlük az utolsó esélyt is a menekülésre. Aztán megszülettem, és még csak nem is olyan voltam, mint a többi gyerek. Most már rám haragudtak. Kihallatszott ez abból is, ahogyan elmesélték, hogyan jöttem a világra.
A sivatagot eső és szél verte, amikor anyám vajúdni kezdett. Ezért szült meg otthon: a vihar miatt nem tudott elindulni. Az apám munkában volt, és nem volt telefonunk. Anyám azt mesélte, hogy amikor rájött, hogy szülni fog, félelmében olyan hangosan sírt, hogy a szomszédban lakó navahó indián nagymama átkopogott hozzá megnézni, mi a baj. Látta, hogy csakugyan mindjárt megszületek, úgyhogy áthívott a családjából még három nőt segíteni.
A navahó nők énekeltek, amikor megszülettem – így mesélte az anyám. Megmosdattak, meggyújtottak egy füstölőt, és oda akartak adni az anyámnak.
– Tegyék csak le oda! – mondta nekik, és a mosogató mellett álló bölcsőre mutatott. – Tegyék csak le oda. – Az indián nők megborzongtak, amikor ezt hallották. Az anyám jól látta. Ezt a történetet sokszor elmondta gyerekkoromban, mintha leolvasztaná a szavain megülő zúzmarát, ha humorosan, viccesnek szánva ismételgeti őket.
Néhány nap múlva a szomszédban lakó nagymama ismét átjött, mert hangos sírást hallott. Ott talált a bölcsőben, piszokban. Az anyám bevallotta, hogy nem nagyon mer hozzám érni – legfeljebb kicserélte rajtam a pelenkát vagy cumisüveget dugott a számba. A nagymama másnap átküldte a lányát, aki felajánlotta, hogy napközben, amíg a gyerekei iskolában vannak, náluk lehetek, ha ez így rendben van. Rendben is volt, meg nem is. Abban biztos vagyok, hogy az anyám megkönnyebbült, bár ebben az ajánlatban benne volt az is, hogy elítélik, rossz anyának tartják. De hagyta, hadd vigyenek.
Így két világban nőttem fel, és két nyelv zenéjében merítkeztem meg. Az egyikben müzli volt és tévésorozatok. A másikban otthon sült kenyér és zsálya. Az egyik hideg volt, de az enyém; a másik meleg, de nem az enyém.
A szüleim négyéves koromban egyszer csak megtiltották, hogy átjárjak a szomszédainkhoz. Egy este vacsora előtt jöttek át értem. Több nő főzött együtt, és ott voltak a gyerekeik is. Megkérdezték a szüleimet, hogy ott maradhatok-e. Az apám rémülten hallotta, hogy az egyik nő odaszól nekem valamit, amiből ő egy szót sem ért, én pedig válaszolok az idegen és érthetetlen nyelven. Később azt mondogatta, nem hagyhatta csak úgy, hogy elraboljanak az indiánok.
Csak elejtett megjegyzéseket hallottam arról az estéről, így nem tudhatom, pontosan mi történt. Pedig jó volna tudni. Igaz, egy dolgot újra meg újra felemlegettek: az egyik nő azt mondta a szüleimnek, hogy nehéz út vár rám. Mindig másképp idézték fel ezt a mondatot. Az anyám néha úgy csinált, mintha valami jövendőmondó volna, és csukott szemmel, kezét a homloka elé téve ezt mondta: – Látom, hogy a gyereknek nehéz élete lesz! – Máskor meg az apám dörmögte mély hangon, mint Óz, a nagy varázsló: – Rögös út áll a gyermek előtt!
Akárhogy is, a szüleim aznap este elrángattak onnan. De mielőtt eljöttek, a nagymama adott az anyámnak egy gyűrűt, és azt mondta, hogy az majd megvéd. A szüleim féltek egy kicsit az ékszertől, de arra jutottak, hogy mivel türkizből és ezüstből készült, nem lehet egészen értéktelen, így megtartották.
Aznap éjjel megint sivatagi vihar dúlt – így mesélték a szüleim később. Félelmetes erővel tombolt a szél. Csak úgy ropogtak a villámok, éles fényükbe vonva mindent.
– Jess Goldberg? – kérdezte a tanárnő.
– Jelen! – feleltem.
Összehúzott szemmel nézett rám. – Milyen név ez? A Jessicát becézik így?
Megráztam a fejem: – Nem, tanárnő.
– Jess, Jess – ismételte. – Ez nem lánynév. – Lehajtottam a fejem. A többiek nevettek.
Miss Sanders szigorúan végignézett az osztályon, mire mindenki elcsendesedett. – Zsidó név? – kérdezte. Bólintottam. Azt reméltem, hogy így vége lesz. De nem lett.
– Gyerekek, Jess zsidó származású. Jess, mondd meg a többieknek, honnan jöttél!
Fészkelődtem a helyemen. – A sivatagból.
– Tessék? Beszélj hangosabban, Jess!
– A sivatagból jöttem. – Láttam, hogy a többiek oldalba bökik egymást, és a szemüket forgatják.
– Milyen sivatagból? Melyik államból? – kérdezte a tanárnő, és feljebb tolta a szemüvegét az orrán.
Megdermedtem a félelemtől. Nem tudtam. – A sivatagból – vontam meg a vállam.
Miss Sanders kezdte elveszíteni a türelmét. – Miért jött a családod Buffalóba?
Honnan tudhattam volna? Azt hitte, a szülők elmondják egy hatéves gyereknek, hogy miért hoznak nagy, az életére kiható döntéseket? – Autóval jöttünk – mondtam. Miss Sanders a fejét rázta. Nem tettem rá túl jó benyomást.
Abban a pillanatban felvisítottak a szirénák. Szerdán reggelenként légiriadó-gyakorlat volt az iskolában. Lekuporodtunk az asztalok alá, és eltakartuk a fejünket a karunkkal. Azt mondták, viselkedjünk úgy a Bombával, mint az idegenekkel: ne nézzünk a szemükbe. Ha nem látod a Bombát, ő sem lát téged.
Persze nem volt ott semmiféle bomba – csak gyakoroltunk, felkészültünk minden eshetőségre. De engem aznap megmentett a szirénahang.
Sajnáltam, hogy a sivatagból ebbe a hideg városba költöztünk. Addig el sem tudtam képzelni, milyen egy téli reggelen egy fűtetlen buffalói lakásban felkelni. Az sem segített sokat, hogy a ruhánkat felmelegítettük a sütőben, mielőtt felvettük volna, hiszen előbb le kellett vetni a pizsamát. Odakint olyan vad hideg dúlt, hogy úgy éreztem, a fagy felvágja az orrom és belehasít az agyamba. A könnyek is megfagytak a szememben.
A húgom, Rachel még totyogó kisgyerek volt. Emlékszem, hogy csak a kezeslábasa látszott, meg a sálja, a kesztyűje és a sapkája. Mintha a burokban nem is volna gyerek.
Még a legnagyobb télben is, amikor az arcomból csak néhány centi látszott ki a téli sapka és a sálam között, gyakran megállítottak a felnőttek, és megkérdezték: – Te fiú vagy, vagy lány?
Szégyenemben a földet bámultam. Az meg sem fordult a fejemben, hogy ezt nincs joguk megkérdezni.
Nyáron nem sok mindent lehetett csinálni a telepen, ahol laktunk. Lassan telt az idő.
A telep tulajdonképpen barakkokból állt – azelőtt a hadseregé volt. Most a hadsereggel szerződésben álló repülőgépgyári dolgozók és családjaik kaptak itt szállást. Minden apuka ugyanabba a gyárba járt dolgozni, és minden anyuka otthon maradt.
Az öreg Martin nyugdíjas volt. Kinn ült a verandáján, és a McCarthy-perekről szóló tudósításokat hallgatta a rádióján, de olyan hangosan, hogy az egész utca hallhatta. – Vigyázni kell! – szólt oda nekem, ahogy elmentem a háza előtt. – Mindenütt lehetnek kommunisták! Mindenütt! – Rábólintottam, és futottam játszani.
De volt bennünk valami közös az öreg Martinnal: nekem is a rádió volt a legjobb barátom. Voltak műsorok, amiken nevettem, akkor is, ha nem értettem, mi olyan vicces bennük, és szerettem az izgalmas rádiójátékokat is, bár néha megrémültem tőlük.
Talán más munkáscsaládoknak volt már akkoriban is televíziójuk, de nálunk a telepen még nem volt senkinek. Az utcák le sem voltak kövezve, csak kavics borította őket, és cölöpök jelezték a parkolóhelyeket. A mi utcánkban ritkán történt bármi érdekes. A jeges és a köszörűs póni vontatta kocsival járt ki hozzánk. Szombatonként csak a pónikat hozták ki, nem voltak befogva, és egy pennyért rájuk ülhettünk. Egy pennybe került egy darab jég is, amit a jeges egy nagy bárddal szelt le. A jég vastag és sima volt, és úgy csillogott, mint egy hideg gyémánt, ami talán soha nem olvad el.
A telep első tévékészüléke McKensie-ék nappalijába érkezett. Minden gyerek könyörgött a szüleinek, hogy engedjék el megnézni az Éjfél kapitányt McKensie-ék új televízióján. De legtöbbünket nem engedtek át hozzájuk. Bár már 1955 volt, a szomszédságot még mindig megosztotta egy 1949-ben, a születésem évében szervezett sztrájk. „Mac” McKensie sztrájktörő volt. A sztrájtörőkre azt mondták: patkányok. Nekem ez az egy szó is elég volt ahhoz, hogy távol tartson a házuktól. Még mindig látszott, hogy valaki ezt a szót írta a szenesládájukra, bár átfestették: zöld színe egy kicsit elütött a másik felétől.
Évek teltek el azóta, de a férfiak még mindig a sztrájkról vitatkoztak a konyhaasztal vagy a kerti grill fölött. Olyan véres csatákról hallottam, hogy azt hittem, a gyárban vívták a második világháborút. Este, amikor elvittük az apámat a gyárig, a hátsó ülésről kukucskáltam be a gyár kapuján, hogy lássam az akkor már csendes csatateret.
Bandák is voltak a telepen, és a sztrájktörők gyerekei egy kicsi, de annál félelmetesebb csapatot alkottak. „Hé, kis buzi! Árvácska! Fiú vagy, vagy lány?” Nem tudtam elkerülni őket a mi kis földrészünkön. Kórusban énekelt csúfolódásuk sokáig kísért, még akkor is, amikor már messze jártam tőlük.
A világ elítélt és kivetett magából, így egyre magányosabb lettem. Hiszen azt akarták, hogy az legyek.
A telepet széles autóút választotta el a közeli réttől. Ezen az úton nem volt szabad átmennem, pedig nem volt igazán forgalmas. Sokáig kellett volna valamelyik sáv közepén állnom, hogy elüssön egy autó. De akkor sem volt szabad átmennem rajta. Azért időnként átmentem – úgy tűnt, senki nem veszi észre.
Áttörtem magam az utat szegélyező hosszú, barna fűszálakon. Odaát a saját világomban lehettem.
Útban a tó felé megálltam megnézni a kutyákat az állatvédők telepének hátuljánál. A kutyák ugattak és a hátsó lábukra álltak, ahogy a kerítés felé mentem. – Pszt! – szóltam rájuk. Tudtam, hogy tilos odamenni a kerítéshez.
Egy spániel kidugta az orrát. Megsimogattam a fejét. A kedvenc terrieremet kerestem. Addig csak egyszer jött oda hozzám a kerítéshez, hogy óvatosan megszimatoljon. Általában akárhogy csalogattam, csak feküdt, fejét a mancsára téve, és szomorúan nézett. Szerettem volna hazavinni. Reméltem, hogy egy olyan gyerekhez kerül, aki szereti.
– Te fiú vagy, vagy lány? – kérdeztem a kutyától.
– Vau, kaff!
Túl későn vettem észre az állatgondozót. – Hé, gyerek, mit csinálsz te ott?
Elkaptak. – Semmit – feleltem. – Nem csináltam semmi rosszat. Csak beszéltem a kutyákhoz.
Elmosolyodott. – Ne nyúlj be a kerítésen, fiam! Megharaphatnak.
Úgy elpirultam, hogy a fülem is égett. Bólintottam. – Azt a fekete fülű kiskutyát kerestem. Kedves család vitte el?
A férfi egy pillanatra elkomorodott. – Igen – mondta aztán halkan. – Jó helye van.
Siettem a tóhoz, ebihalakat akartam fogni egy dunsztosüvegbe. A könyökömre támaszkodva bámultam az apró békákat a napsütötte köveken.
– Kár, kár! – Hatalmas fekete varjú körözött fölöttem, aztán leszállt egy közeli sziklára. Csendben néztük egymást.
– Varjú, te fiú vagy, vagy lány?
– Kár, kár!
Nevetve gördültem a hátamra. Az ég olyan kék volt, mintha színes ceruzával rajzolták volna oda. Azt képzeltem, hogy a gyapjas fehér felhőkön fekszem. A föld átnedvesítette a hátam. A nap melegen sütött, a szél hűvös fuvallatai hűsítettek. Boldog voltam. A természet magához ölelt, és úgy tűnt, semmi baja nincs velem.
Hazafelé menet szembetalálkoztam a Patkányok bandájával. Egy emelkedőn találtak egy lezáratlanul hagyott furgont. Az egyik nagyobb fiú kioldotta a kéziféket, két fiatalabb fiú pedig, aki a mi szomszédságunkban lakott, szélsebesen futott az autó mellett.
– Jessy, Jessy! – kiabálták csúfolódva, ahogy felém rohantak.
– Brian azt mondja, hogy lány vagy, de szerintem inkább buzi fiú! – mondta az egyik.
Nem mondtam nekik semmit.
– Na, akkor végül is mi vagy? – kérdezte ugyanaz a fiú gúnyosan.
Csapkodni kezdtem a karommal. – Kár, kár! – mondtam nevetve.
Az egyik fiú kiütötte a kezemből az ebihalakkal teli üveget. Széttört a kavicsos úton. Védekeztem, ahogy tudtam, rugdostam és haraptam, akit értem, de lefogtak, és egy ruhaszárító kötéllel a hátam mögé kötözték a kezem.
– Lássuk, mid van! – mondta az egyik fiú. A földre nyomott. Két másik le akarta húzni a nadrágomat és a bugyimat. Halálra rémültem. Nem tudtam megállítani őket. A szégyen, hogy félmeztelen vagyok előttük, és épp az alsó felem meztelen, elvette minden erőmet.
Ellökdöstek és cipeltek magukkal az öreg Mrs. Jefferson házáig, és bezártak a szenesládába. Odabent sötét volt. A széndarabok úgy vágtak, mintha késeken feküdnék. Nagyon fájt mindenem, de ha megmozdultam, csak még élesebb sebeket vágtak belém. Attól féltem, hogy soha nem jutok ki onnan.
Órák teltek el, mire meghallottam, hogy Mrs. Jefferson a konyhájában matat. Nem tudom, m
it gondolhatott, amikor észrevette, hogy valami mozog és dörömböl a szenesládájában. De amikor kinyitotta a konyhájába nyíló kisajtót, és kipréseltem magam rajta, láthattam, hogy halálra rémült. Ott álltam, szénporosan, véresen, összekötözve, félig meztelenül a konyhájában. Halkan átkozódva oldozott el, aztán rám dobott egy törölközőt és hazaküldött. Egy egész utcányit kellett gyalogolnom, és megvárni, hogy a szüleim kinyissák az ajtót, amíg végre úgy érezhettem: megmenekültem.
Amikor megláttak, nagyon dühösek voltak rám – soha nem értettem meg, miért. Az apám verni kezdett, és addig ütött, amíg az anyám suttogva mondott neki valamit, és végül lefogta a kezét.
Egy héttel később szembetalálkoztam az egyik fiúval a bandából. Elkövette azt a hibát, hogy egyedül lófrált a házunk közelében. Megfeszítettem a bicepszemet, és azt mondtam neki, hogy tapintsa meg. Aztán orron vágtam. Sírva szaladt el. Napok óta először éreztem jól magam.
Az anyám kiszólt, hogy menjek vacsorázni. – Ki volt az a fiú, akivel játszottál? – kérdezte. Vállat vontam.
– Megmutattad neki, milyen erős vagy?
Megdermedtem, mert nem tudtam, mit látott.
De mosolygott. – Néha jobb, ha hagyod, hogy a fiúk azt higgyék, ők az erősebbek – mondta.
Azt gondoltam, hogy ha tényleg ezt hiszi, akkor teljesen őrült.
Nem sokkal később csörgött a telefon. – Felveszem! – szólt ki az apám. Annak a gyereknek az apja volt, akit orrba vágtam; mindjárt láttam abból, ahogy az apám rám nézett.
– Annyira szégyelltem magam! – mondta anyám apámnak. Apám dühösen nézett rám a visszapillantó tükörben. Csak vastag, fekete szemöldökét láttam. Az anyámnak azt mondták, hogy nem mehetek templomba, ha nem veszek fel lányruhát, de ez ellen foggal-körömmel küzdöttem. Most is cowboyruha volt rajtam, csak a puskáimat hagytam otthon. Épp elég bajuk volt belőle, hogy a miénk az egyetlen zsidó család a telepen, nem hiányzott nekik, hogy még a zsinagógában is megszólják őket. Elég messze volt a legközelebbi is, sokáig autóztunk. Az apám a földszinten imádkozott. Az anyámnak, a húgomnak és nekem az erkélyről kellett néznünk, mint egy moziban.
Azt gondoltam, hogy nagyon kevés zsidó van a világon. A rádióban hallottam néha zsidókat beszélni, de az iskolában nem volt más rajtam kívül. Zsidók nem mehettek be a játszótérre – ezt mondták a nagyobb gyerekek, és nem is engedtek oda.
Már majdnem hazaértünk.– Miért nem tud olyan lenni, mint Rachel? – kérdezte anyám, és a fejét rázta.
Rachel félénk pillantást vetett rám. Vállat vontam. Ő olyan dolgokról álmodozott, mint hogy kap egy hímzett kiskutyákkal díszített kartonszoknyát vagy egy strasszokkal kivarrt cipőt.
Az apám lefékezett, és megállt a házunk előtt. – Menj gyorsan a szobádba, kisasszony! És maradj is ott!
Rossz voltam. Tudtam, hogy most jön a büntetés. Megfájdult a fejem a félelemtől. Szerettem volna jó lenni. Fojtogatott a szégyen.
Alkonyodott. Hallottam, hogy a szüleim szólnak Rachelnek, hogy legyen ott, amikor a hálószobájukban meggyújtják a szombati gyertyákat. Tudtam, hogy jól besötétítettek. Pár héttel azelőtt nevetést és kiabálást hallottunk a nappalink ablaka előtt, amikor az anyám meggyújtotta a gyertyákat. Odarohantunk, és kinéztünk a sötétedő utcára. Két kamasz állt ott letolt nadrággal, a fenekét mutogatva felénk. – Zsidrákok! – kiabálták. Az apám nem zavarta el őket, csak behúzta a sötétítőfüggönyt. Azóta a hálószobájukban imádkoztunk, leeresztett redőnyök mögött.
A családomban mindenki jól ismerte a szégyent.
Nem sokkal később a cowboyruhám eltűnt a szennyesládából. Az apám vett helyette egy szoknyás vadnyugati ruhát.
– Nem! – kiabáltam. – Nem akarom felvenni! Hülyén érzem benne magam!
Az apám dühös lett, a karomnál fogva rángatott. – Kisasszony, öt dollárt adtam érte! Igenis felveszed!
Megpróbáltam lerázni a kezét, de fájdalmasan szorította a karomat. Könnyek folytak végig az arcomon. – Olyan kalapot szeretnék, amilyen Davy Crockettnek volt!
Az apám még erősebben szorította a karomat. – Azt mondtam, hogy nem!
– De miért? – kiabáltam. – Mindenkinek van olyan, csak nekem nem lehet! Miért?
Válaszolt, de nem értettem: – Azért, mert lány vagy.
– Nagyon unom, hogy állandóan megkérdezik tőlem, fiú vagy lány – hallottam, ahogy anyám panaszkodik az apámnak. – Akárhová megyünk, mindenki ezt kérdezi!
Tízéves voltam. Nem voltam már kisgyerek, nem védett többé a szépkicsigyerekség burka. Éreztem, ahogyan egyre kopik az engem körülvevő világ türelme, és iszonyúan féltem.
Kisebb koromban úgy gondoltam, bármit megtennék, hogy megváltoztassam, ami nem stimmel velem. Most már nem akartam megváltozni, csak azt akartam, hogy a felnőttek ne legyenek rám állandóan dühösek.
Egy nap, amikor vásárolni mentünk a szüleimmel és a húgommal, és végighajtottunk az Allen Streeten, megláttam egy felnőttet, akinek nem tudtam megállapítani a nemét.
– Anya, az ott egy férfinő? – kérdeztem hangosan.
A szüleim úgy néztek egymásra, mintha valami vicceset mondtam volna, és nevettek. Aztán apám rám nézett a visszapillantó tükörben. – Hol hallottad ezt a szót?
Vállat vontam, mert nem tudtam. Abban sem voltam biztos, hogy hallottam már, mielőtt kicsúszott a számon.
– Mi az a férfinő? – követelőzött a húgom. Engem is érdekelt a válasz.
– Különc fajta, olyan, mint a hippik – mondta apám nevetve.
Rachellel bólogattunk, de nem értettük.
Hirtelen rossz előérzetem támadt. Elöntött a félelem, szédültem, hányinger fogott el. De akármitől ijedtem is meg, túl félelmetes volt ahhoz, hogy igazán belegondoljak. Aztán elmúlt ez az érzés, épp olyan gyorsan, ahogy jött.
Óvatosan benyitottam a szüleim hálószobájába, és körbenéztem. Tudtam, hogy dolgoznak, de szigorúan megtiltották, hogy bemenjünk a szobájukba, ezért először körbelestem, hogy egészen biztos lehessek benne: nincsenek ott.
Az apám ruhásszekrényéhez léptem. Ott volt a kék öltönye. Ez azt jelentette, hogy aznap a szürkét vette fel. Mindig azt mondogatta, hogy egy férfinak nincs is többre szüksége: elég, ha van egy kék meg egy szürke öltönye. A nyakkendői szépen elrendezve lógtak az akasztón.
Még nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy kihúzzam apám szekrényének a fiókját. Ott sorakoztak a fehér ingei: keményítve, öszehajtogatva, mint egy-egy kis tábla. Mindegyik selyempapírba csomagolva és átkötözve, mint valami ajándék. Abban a pillanatban, ahogy letéptem az egyikről a csomagolást, tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Sehová nem tudtam úgy elrejteni semmit, hogy az anyám ne találja meg. És eszembe jutott az is, hogy az apám valószínűleg pontosan tudja, hány inge van. Igaz, hogy mind egyformán fehér, de biztosan tudja majd, melyik hiányzik.
De már késő volt. Késő. Levetkőztem, csak a bugyim és egy trikó maradt rajtam, és belebújtam az ingbe. Úgy ki volt keményítve, hogy tizenegyéves ujjaimmal alig tudtam begombolni a gallérját. Levettem egy nyakkendőt is az akasztóról. Már évek óta figyeltem, ahogy az apám gyakorlott kézzel tekergeti, aztán a végén megrántja a nyakkendőjét, de nem sikerült rájönnöm, hogy csinálja. Végül összevissza csomót kötöttem rá. Egy zsámolyra álltam, hogy leemeljem az öltönyt is a vállfájáról. Meglepően nehéz volt. Leejtettem a földre. Először a zakót vettem fel, és megnéztem magam a tükörben. A torkomból valamilyen hang tört elő – egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tetszett az a kislány, aki visszanézett rám.
De valami még hiányzott: a gyűrű. Kinyitottam apám ékszerdobozát. A gyűrű nagy volt rám. A türkizzel kirakott ezüst ékszert egy táncoló alak díszítette. Nem tudtam megmondani, hogy a táncos nő vagy férfi. Viszont már nem három ujjam fért bele, hanem csak kettő.
Néztem magam a nagy tükörben anyám szekrényénél, és megpróbáltam látni a jövőt, amikor majd belenövök ebbe a ruhába, hogy megpillantsam, milyen nő leszek.
Egyáltalán nem hasonlítottam a Sears katalógusában szereplő lányokra vagy nőkre. Negyedévente kaptunk egy ilyen katalógust. Mindig én voltam az első, aki végignézegette. Minden képet megvizsgáltam. Minden lány és nő hasonlított egymásra, ahogyan a fiúk és a férfiak is. Nem találtam magam a lányok között. Soha nem láttam még felnőtt nőt, aki úgy nézett ki, amilyennek én láttam magam felnőttkoromban. A tévében sem voltak olyan nők, mint amilyet a tükörben láttam, és az utcán sem. Jól tudtam. Mindig őket kerestem.
Egy pillanatra azt a nőt láttam a tükörben, amilyen felnőttkoromban leszek. Visszanézett rám. Rémült és szomorú volt a tekintete. Azon gondolkodtam, elég bátor vagyok-e hozzá, hogy tényleg ő legyek, ha felnövök.
Egyáltalán nem hallottam, hogy kinyílt az ajtó. Amikor észrevettem a szüleimet, már késő volt. Mindketten azt gondolták, hogy nekik kell elhozniuk a húgomat a fogászatról, ezért mindannyian váratlanul korán értek haza.
A szüleim döbbenten bámultak. Úgy megijedtem, hogy elzsibbadt az arcom.
Gyülekeztek a viharfelhők.
A szüleim nem beszéltek róla, hogy ott találtak a hálószobájukban az apám ruháiban. Imádkoztam, hogy megmeneküljek.
De nem sokkal később anyám és apám váratlanul elvitt valahova. Azt mondták, a kórházba megyünk, hogy vért vegyenek tőlem valamilyen vizsgálathoz. Lifttel mentünk fel arra az emeletre, ahová mennünk kellett a vérvételhez. Odafent két nagydarab, fehér ruhás férfi várt, és megfogták a kezem. A szüleim ott maradtak a liftben. Aztán a férfiak bezártak egy ajtót, és így elválasztottak tőlük. Felemeltem a kezem és utánuk kiabáltam, de rám sem néztek, miközben bezáródott előttük a lift ajtaja.
Úgy rettegtem, hogy alig kaptam levegőt, mintha valami szorítaná a mellkasomat.
Egy nővér elmagyarázta a szabályokat: reggel fel kell kelnem, és aztán egész nap ott kell lennem az osztályon. Lányruhát kell felvennem, keresztbe tett lábbal ülnöm, udvariasnak kell lennem, és mosolyognom kell, ha valaki szól hozzám. Bólogattam, mintha érteném. Még mindig a sokk hatása alatt álltam.
Én voltam az egyetlen gyerek az osztályon. Két nővel kerültem egy szobába. Az egyik nagyon öreg volt, őt az ágyhoz kötözték. Állandóan sírt, és számunkra ismeretlen emberek nevét kiabálta. A másik nő fiatalabb volt. – Paula vagyok – mondta, és kezet nyújtott. –Örülök, hogy megismerhetlek.
A csuklóján kötés volt. Azt mondta, hogy a szülei eltiltották a barátjától, mert a fiú néger. Bánatában felvágta az ereit, és ezért idehozták.
Aznap egész nap pingpongoztunk. Paula megtanította nekem az „Are You Lonesome Tonight” szövegét, és nevetve tapsolt, amikor a hangomat elmélyítve Elvist utánoztam. – Csinálj sok mokasszint! – tanácsolta. – Sokat! Minél többet, annál jobb. Azt szeretik.
Éjjel alig tudtam aludni. Egyszer csak férfiak jöttek be a szobába. Suttogva beszéltek, nevettek. Magamra tekertem az ágyneműmet, és mozdulatlanul feküdtem. Hallottam, ahogy valamelyikük lehúzza a cipzárját. Vizeletszag csapta meg az orrom. Nevettek. Aztán távolodó lépteket hallottam. A takaróm nedves volt. Attól féltem, hogy engem hibáztatnak majd, és büntetést kapok. Ki csinálta ezt velem, és miért? Reggel megkérdezem Paulát.
Hajnalban nővérek és beteghordozók léptek a szobánkba. Még alig szürkült. – Ébresztő, hasatokra süt a nap! – kiabálták.
Az idős nő megint elkezdte sorolni az ismeretlen neveket.
Paula küzdött a beteghordozókkal, a kezükbe harapott. Átkozódtak, miközben leszíjazták, és aztán kitolták a szobából.
Egy nővér lépett az ágyamhoz. Még mindig éreztem a húgyszagot, pedig már megszáradt a takaróm. Ha ő is megérzi, engem is elvisznek? Egy lapot tartott a kezében, azt tanulmányozta.
– Goldberg, Jess. – Megijedtem a nevem hallatán. – Ezen nincs aláírás – mondta a beteghordóknak. Kimentek a szobából.
– Goldberg, Jess – kiabálta újra meg újra az öregasszony.
Ebéd után visszalopóztam a szobámba a jojómért. Paula az ágyán ült és a papucsát bámulta. Rám nézett és bólintott. Kezet nyújtott. – Paula vagyok – mondta. – Örülök, hogy megismerhetlek.
Egy nővér lépett a szobába. – Te! – monda, és rám mutatott. Követtem a nővérek szobájába. Két papírpoharat tartott elém. Az egyikben szép színes pirulák voltak, a másikban víz. Csak bámultam őket.
– Vedd be őket gyorsan! – rendelkezett a nővér. – Ne nehezítsd meg a dolgom! – Éreztem, hogy ha itt bárkinek megnehezítem a dolgát, talán soha nem jutok ki, így bekaptam a gyógyszereket. Nem sokkal később a padló billegni kezdett alattam. Úgy éreztem, mintha valami ragadós masszán sétálnék.
Mindennap több mokasszint csináltam. Ha tehettem, átmentem egy nőhöz, aki láthatatlan szellemekkel beszélt.
A betegek számára fenntartott könyvtárban felfedeztem a Norton költészeti antológiát – és ez a kötet megváloztatta az életemet. Újra meg újra elolvastam egy-egy verset, hogy megértsem őket. Nemcsak azért szerettem a verseket, mert a szavak hangjegyek voltak, amiket a szemem elénekelhetett, hanem mert felfedeztem, hogy nők és férfiak, akik már rég halottak, üzeneteket hagytak nekem arról, hogy mit éreztek, és ezeket összehasonlíthattam a saját érzéseimmel. Végre találtam olyan embereket, akik éppen olyan magányosak voltak, mint én! Ez megvigasztalt.
Három héttel azután, hogy az osztályra hoztak, az egyik nővér elvitt egy irodába. Egy szakállas férfi ült ott egy nagy íróasztal mögött, és pipázott. Azt mondta, ő az orvosom. Azt mondta, hogy úgy látja, jól haladok, hogy fiatalnak lenni nem könnyű, és hogy egy nehéz fázison megyek át.
– Tudod, miért vagy itt? – kérdezte.
A három hét alatt sokat tanultam. Rájöttem, hogy a világ többet is tehet annál, hogy elítél – hatalma van fölöttem, és ez ellen nem tehetek semmit. Az már nem érdekelt, hogy a szüleim nem szeretnek. A három hét alatt, amit egyedül töltöttem idebenn, elfogadtam ezt a tényt. Már nem is érdekelt. Gyűlöltem őket. És nem bíztam bennük többé. Nem bíztam senkiben. Csak arra gondoltam, hogyan juthatnék ki innen. Ki akartam kerülni a kórházból, és elterveztem, hogy elszököm otthonról.
Azt mondtam az orvosnak, hogy félek a felnőtt férfibetegektől az osztályon. Azt mondtam, tudom, hogy a szüleim csalódtak bennem, de azt szeretném, ha boldogok lennének és büszkék lehetnének rám. Azt mondtam, nem tudom, mit tettem helytelenül, de ha hazamehetek, megteszem, amit szerinte tennem kellene. Nem gondoltam komolyan, de ezt mondtam. Bólogatott, de közben úgy tűnt, jobban érdekli, hogy ne aludjon ki a pipája, mint hogy miről beszélek.
Két nappal később megjelentek a szüleim, és hazavittek. Nem beszéltünk róla, hogy mi történt. A szökésre koncentráltam, vártam a megfelelő pillanatot. Bele kellett egyeznem, hogy hetente eljárok a pszichológushoz. Reméltem, hogy ez nem lesz így sokáig, de még éveken át el kellett járnom hozzá.
Pontosan emlékszem a napra, amikor a pszichológus előállt a rettenetes hírrel: ő és a szüleim megegyeztek, hogy sokat lendítene a fejlődésemen, ha részt vennék egy lányok számára indított illemtanfolyamon. A dátum bevésődött a fejembe: 1963. november 23-a volt. Szédültem, ahogy kiléptem a szobájából. Úgy éreztem, ezt a megaláztatást nem bírom elviselni. Ha az eszembe jutott volna valami jó, fájdalommentes módszer, megöltem volna magam.
Az utcán mindenki olyan furcsa volt – valahogy kábultnak tűntek az emberek. Amikor hazaértem, a szüleim a tévét nézték. Hangosan szólt, és egy tudósító épp azt mondta be, hogy Dallasban lelőtték az elnököt. Akkor láttam először sírni az apámat. A világ megőrült. Magamra zártam a szobám ajtaját, és az alvásba menekültem.
Úgy éreztem, képtelen leszek elviselni az illemtanfolyamot, azt, hogy szégyenletes különbözőségem a reflektorfénybe kerül. De valahogy túléltem. Égett az arcom a megaláztatástól és a dühtől, amikor a kifutón kellett forgolódnom az egész csoport előtt, újra meg újra.
A tanfolyam végleg megtanított rá, hogy nem vagyok szép, nem vagyok nőies, és soha nem leszek bájos és csinos. Az iskola mottója ez volt: „Innen minden lány hölgyként távozik.” Én voltam a kivétel.
Épp akkor, amikor úgy tűnt, ennél már nem lehet rosszabb, észrevettem, hogy nő a mellem. A menstruáció nem zavart. Ha nem véreztem össze magam, a vérzés privát ügy volt közöttem és a testem között. De a melleim! Kocsik lassítottak mellettem, és fiúk kiabáltak utánam csúnya dolgokat. Singer úr a kisboltban a mellemet bámulta, amíg becsomagolta a csokimat. Abbahagytam a röplabdázást és a futást, mert utáltam, hogy fáj a mellem, ha felugrom vagy szaladok. Olyannak szerettem a testemet, amilyen a serdülőkorom előtt volt. Valahogy azt gondoltam, hogy nem változik meg, vagy legalábbis nem így!
Akármit is gondolt a világ arról, hogy mi hibádzik velem, kezdtem elfogadni, hogy igazuk van. A torkomban égett a bűntudat, mint a gyomorsav hányás után. Csak akkor nem éreztem, ha visszamentem abba az országba, ahol nem bánják, milyen vagyok: így emlékeztem a sivatagra.
Egyszer egy indián nővel álmodtam. Azelőtt gyakran álmodtam vele, szinte minden éjjel, de miután a pszichiátriára kerültem – évek teltek el azóta –, nem tért vissza ez az álom. Az ölében tartott, és azt mondta, keressem meg az őseimet, és legyek büszke arra, aki vagyok. Azt is mondta, hogy ne felejtsem el a gyűrűt, amit kaptam.
Amikor felébredtem, odakint még sötét volt. Összehúztam magam egészen kicsire, és hallgattam az odakint dúló vihar hangjait. Villámok világították be az éjszakai égboltot. Megvártam, amíg a szüleim felöltöznek, és belopóztam a szobájukba a gyűrűért. Az iskolában elrejtőztem a vécében, és ott nézegettem: azon gondolkodtam, van-e ereje. Mikor véd meg végre? Azt gondoltam, hogy olyan, mint Éjfél kapitány dekódergyűrűje: ki kell találni, hogyan működik.
Aznap este a vacsoránál anyám rám nevetett: – Éjjel megint marslakónyelven beszéltél álmodban; hallottuk, amikor lefeküdtünk.
Lecsaptam a villámat. – Az nem marslakónyelv!
– Kisasszony! – kiabált rám az apám. – Mars a szobádba!
Ahogy végigmentem a gimnázium folyosóján, egy csapat lány azt visította: – Ez most állat, ásvány vagy növény? – Nem illettem a kategóriáikba.
Volt egy új titkom is: olyan rettenetes, hogy tudtam, soha nem mondhatom el senkinek. A szombati matiné alatt fedeztem fel a Colvin moziban. Egy délután sokáig maradtam a mozi vécéjében. Még nem volt kedvem hazamenni. Amikor kijöttem, már egy felnőttfilmet vetítettek. Belopóztam és megnéztem. Elolvadtam, ahogy Sophia Loren egy férfihoz simult tánc közben. A keze átfogta a férfi nyakát, csókolóztak; hosszú piros körmét végighúzta a férfi bőrén. Reszkettem az élvezettől.
Azontúl minden szombaton elrejtőztem a vécében, és aztán belopóztam a felnőttfilmekre. Újfajta éhség mardosott. Megijesztett, de okosabb voltam annál, hogy bárkinek beszéljek róla.
Fuldokoltam a magánytól.
Egy nap az angoltanárom, Mrs. Noble azt a házi feladatot adta, hogy hozzunk el nyolc sort egy kedvenc versünkből, és olvassuk fel az osztálynak. Többen nyögtek, morogtak, hogy nekik nincs kedvenc versük, és hogy milyen unalmas lesz keresni valamit. Engem pánik fogott el. Ha olyan verset olvasok fel, amit tényleg szeretek, akkor megmutatok valamit magamból, és sebezhető leszek. Mégis árulásnak éreztem volna magammal szemben, ha egy olyan versből olvasok fel, ami nem érdekel.
Amikor másnap rám került a sor, a matematikakönyvemmel mentem ki a katedrához. A tanév elején barna papírba csomagoltam, és a borító belső oldalára bemásoltam egy Poe-verset.
Megköszörültem a torkom, és Mrs. Noble-ra néztem. Rám mosolygott, és bólintott. Felolvastam az első nyolc sort:
Gyerekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.*
Próbáltam laposan, érzelemmentesen, énekelve felolvasni a verset, hogy a többiek ne értsék, mit jelent nekem, de amúgy is unták az egészet. Lefelé néztem, és visszamentem a helyemre. Amikor elmentem mellette, Mrs. Noble egy pillanatra megszorította a karomat. Felnéztem, és láttam, hogy könnyes a szeme. Ahogy rám nézett, attól én is sírni tudtam volna. Olyan volt, mintha tényleg látna, és a szemében nem volt kritika.
Az egész világ forrongott, de az én életemben ebből semmi nem érződött. Csak a LIFE magazinból tudtam a polgárjogi mozgalomról. Minden héten én olvastam el először, amikor megérkezett.
Egy kép ragadt meg az emlékezetemben: két ivókút volt rajta. Az egyikre azt írták, hogy Feketék, a másikra azt, hogy Fehérek. Más fényképeken bátor embereket láttam, sötét bőrűeket és világos bőrűeket is, akik megpróbáltak változtatni ezen a helyzeten. Elolvastam a tüntetők tábláinak feliratát. Láttam őket véresre verve étkezőkben, merev arcú rohamrendőrökkel szembenézni Birminghamben. Láttam őket megtépett ruhában, miután vízágyúkat és kutyákat vetettek be ellenük. Azon gondolkodtam, én tudnék-e valaha ilyen bátor lenni.
Láttam egy képet Washingtonból, amin több ember volt, mint amennyit valaha is el tudtam volna képzelni egy helyen. Martin Luther King beszélt nekik az álmáról. Azt kívántam, bárcsak ott lehetnék én is.
Figyeltem a szüleim arcát, ahogyan a legteljesebb nyugalommal olvasták ugyanezeket a lapokat. Soha egy szóval sem kommentálták ezeket a dolgokat. A világ fenekestül felfordult, ők pedig csendben átlapozták az újságot, mint egy Sears-katalógust.
– Bárcsak elmehetnék egy szabadságmenetre délen – mondtam ki egy este hangosan vacsora közben. A szüleim összenéztek az asztal fölött. Csendben ettek tovább.
Aztán apám letette a villáját. – Semmi közünk az ilyesmikhez – zárta le a témát.
Az anyám hol rá nézett, hol rám. Láttam, hogy el akarja kerülni a kitörni készülő vihart. – Tudjátok, mit nem értek? – kérdezte mosolyogva.
Mindannyian felé fordultunk. – Van az a dal, tudjátok, Bob Dylantől, a Blowin’ in the Wind.
– Bólintottam, kíváncsi voltam, mit akar kérdezni.
– Nem értem, miért jó az, ha a válasz a szélben száll. – A szüleim hahotázva nevettek.
Amikor tizenöt éves voltam, szereztem magamnak egy iskola utáni munkát. Ez nagy változás volt. Először is meg kellett győznöm a pszichiátert, hogy jót tesz nekem, mert a szüleim csak így voltak hajlandók beleegyezni. Sikerült.
Egy nyomdában dolgoztam, kézi szedőként. Azt mondtam Barbarának, az egyetlen barátomnak az osztályban, hogy meghalok, ha nem találok magamnak valami munkát, és a nővére ajánlott be ide – azt hazudta, hogy tizenhat éves vagyok.
A munkahelyemen senki nem törődött azzal, hogy farmernadrágban és pólóban járok. Minden pénteken megkaptam a béremet, az ott dolgozók pedig kedvesek voltak velem. Nem mintha nem vették volna észre, hogy más vagyok, de úgy látszott, őket ez nem érdekelte annyira, mint a diákokat. Iskola után gyorsan átöltöztem, megszabadultam a szoknyámtól, és rohantam dolgozni. A munkatársaim megkérdezték, milyen volt a napom, és meséltek az iskolás éveikről. A gyerekek hajlamosak elfelejteni, ha nem emlékeztetik rá őket, hogy a felnőttek is voltak tizenévesek.
Egy napon egy másik részlegben dolgozó nyomdász megkérdezte Eddie-t, a brigádvezetőnket: – Hát ez a buccs meg ki?
Eddie csak nevetett, és mentek tovább. A mellettem dolgozó két nő rám nézett, hogy megsértődtem-e. Inkább csak zavarban voltam.
Aznap este a vacsoraszünetben az egyik barátnőm, Gloria mellém ült. Hirtelen a bátyjáról kezdett beszélni – hogy buzi, olyan lányos fajta, és női ruhákat vesz fel, de ő szereti; és utálja, hogy bántják az emberek, mert végül is nem az ő hibája, hogy ilyen… Elmesélte, hogy egyszer még egy bárba is elment vele, ahol a barátaival szokott találkozni, és az összes pasis nő őt nézte, próbáltak megismerkedni vele. Amikor ezt mondta, megborzongott.
Kíváncsi voltam, miért mondja el ezt nekem. – Hol van ez a hely? – kérdeztem.
– Mi? – Úgy nézett rám, mintha már bánná, hogy egyáltalán felhozta a témát.
– Hol van az a bár, ahová az ilyen emberek járnak?
Gloria sóhajtott egyet.
– Na, mondd meg! – kérleltem. Remegett a hangom.
Körbenézett, mielőtt válaszolt volna. – Niagara Fallsban – mondta suttogva. – De miért érdekel?
Vállat vontam. – Mi a neve? – Megpróbáltam úgy tenni, mintha annyira nem is érdekelne.
Gloria nagyot sóhajtott. – Tifka – mondta végül.
Interjú Angelina Szelessel, a regény szerzőjével
