Falusi romantika

– Hát, ott vidéken nagyon más, mint itt… Gondolj bele: kis faluban éltem, a várostól negyven km-re. Nem ugrálhat annyit az ember – belehörpölt a kávéjába, letette a csészét, és újra fészkelődni kezdett. – Válogatni sem lehet; örülsz, ha találsz valakit. Most képzeld el: az ottani barátom, vagy nem is tudom, minek nevezzem… Na, vele vagy két hónapot leveleztem, mire találkoztunk. De úgy, hogy addigra mindent leleveleztünk. Azt mondta, neki csak úgy képzelhető el a kapcsolat, ha mindent úgy csinálok, ahogy kéri. Nem volt szabad beszélnem se, legföljebb annyit, hogy szia – szia. Az volt a kikötése, hogy amint belépek a lakásába – mert persze mindig nekem kellett menni –, levetkőzöm anyaszült meztelenre, és úgy megyek a szobába. Már az előszobában le kellett vetni mindent. Ő vagy egy köntösben, vagy néha melltartóban, vagy mikor miben várt. Bent már megvolt minden: tett a szőnyegre plédet meg lepedőt, mert az ágyat azt kímélni kellett. Csúszott a lábam a lepedőn, a szőnyeg ledörzsölte a térdem… és egy mukkot se szólhattam. Ki volt pakolva az összes kacat: vibrátorok, zöldségek, dildó meg a tököm tudja, mi. Olyat, hogy orális szex, talán ha kétszer engedett. Pedig találkoztunk legalább negyvenszer.
– Nem zavar, ha rágyújtok? – akasztottam meg a monológját. Csak intett, aztán folyt belőle tovább.
– A szexet is csak úgy csinálta, hogy hasra fordított, összezárta a lábam, aztán hátulról… sohasem más pózban. Képzeld, volt vagy százhúsz kiló, levegőt se kaptam.
– Mint a káposztagyalulás – vetem közbe.
– Jah… – bólintott. – Volt, hogy meg is kötözött. Olyan is, hogy vesszővel vert.
– Ja, mazochista vagy?
– Ééén?? Dehogy. De nem válogathattam. Ez volt. – Maga elé nézett, merengett. – Pedig… Aztán, ha fájt, és felordítottam, hogy AUUUU, akkor úgy szájon vert… Igaz, hogy csak egyszer mertem. Nem tűrte, hogy szóljak. Én meg nem mertem, mert féltem, hogy elküld végleg… Aztán összevásárolt minden szart, és belém dugdosta. Padlizsánt, lopótököt… amit a piacon talált. Ez volt a mániája. Nem is állt neki rendesen, talán azért. Vagy szerette. Nem tudom. Kérdeztem, de nem mondta meg sose.
– Akkor mégis beszélhettél?
– Á, dehogy… SMS-ben, mert nem is hívhattam. Volt, hogy húszat is küldtem, mire egyre méltóztatott válaszolni. Egyszer pl. egy narancsot dugott belém. Hát nem hülye? Mikor volt ott neki mindenféle nyeles… Persze nem tudtam kivenni, őt meg nem izgatta. Alig tudtam hazamenni, nyomott, feszített, görcsölt. Ahogy rázkódott az autó, mintha kalapáccsal vertek volna. Ne tudd meg, mit szenvedtem, mire kijött. Halál pipa voltam, megírtam neki, de csak annyit írt vissza, hogy egyszer benne ragadt egy uborka egy hétig, és semmi baja nem lett, mit vagyok úgy oda?!
– Ő volt az első pasid?
– Á, nem… – ingatta a fejét, aztán visszanyergelt a kínzójára. – Azt se tudom, hogy lett vége. Írtam neki, hogy mennék hozzá, visszaírt, hogy nem jó most, aztán még küldtem vagy harminc SMS-t… Válasz semmi, csak a végén, hogy akkor inkább hagyjuk. Szerinted normális?
– Lehet, hogy zavarta, hogy meleg – találgattam.
– Nem, ő nem meleg. Én se vagyok az. Mindig voltak barátnőim. Erre nagyon kényes vagyok!

Balázs G. Attila