Hete Rómeó

Nézegettem a levelét: „…30 éves, sportos testalkatú, 180 cm magas, 70 kg-os, az átlagosnál helyesebb, jóképű, fiatal, egyedül élő srác vagyok. Nem jellemző rám a melegélet, nem is járok ilyen helyekre. Van tapasztalatom, de nagyon kevés.”

Biztos hazudik.
Vagy kamus.
Egyszerűen túl ideális ahhoz, hogy igaz legyen.
A levélke vége viszont már nem olyan rózsaszín…
Mi legyen? Lesz, ami lesz: elküldtem a számom.

Eltelt két nap, vasárnap délelőtt felhívott végre. Hirtelen azt se tudtam, ki lehet. Próbáltam semleges válaszokat adni, míg képbe nem kerülök.
Éreztem a hangján, hogy feszeng, fölöslegesnél fölöslegesebb kérdéseket tett fel. Gondoltam, kikerülöm, s nekiszegeztem: – Most oké?
– Nem, nem vagyok még otthon, még egy haveromhoz, meg a nővéremhez is… – szabadkozott –, de este jó. Ki tudsz hozzám jönni?
Nem szeretem az otthon kényelmét feladni, de belementem. Nem szívesen: hideg is van, sapkában hülyén nézek ki, a nélkül meg lefagy a fülem… és kényelmesebb, ha más mászkál, nem én.
A buszon átsuhant az agyamon: mi van, ha csőbe húznak? Hallottam már olyanról, hogy jól összerugdostak-lebuziztak valakit… Vagy azt mondja: kösznemjösszbe, és faképnél hagy.
A megállóban dzsekibe-sapkába burkolt alak várt; szinte csak annyi látszott belőle, hogy két lába van.
– Tomi? – néztem rá. Biccentett, kezet nyújtott, és meglódult zavartan a buszmegállós közönség közül.
– Így nézek ki sapka nélkül – kaptam le a fejemről egy pillanatra a satyakot. – Csak hogy vissza ne rettenj…
Rám mosolygott egy futót, és szedte a lábát szaporán.
A liftben azon tűnődtem, lesmároljam-e? De visszafogott csendre intő ujja:
– Itt minden kihallatszik – súgta halkan –, majd a lakásban… Tudod… itt nem tudják rólam.
A lakásban, amint kibontotta magát a kabátból, rögtön láttam, milyen fájin gyerek: keskeny csípő, feszes kis segg, a pulóverét kinyomták mellizmai… és ehhez az a kisfiús zavar, amibe rögtön beleveszik az ember.
– Kérsz valamit inni? Sört, gyümölcslét? – kérdezte, és idegesen mellélötykölte a baracklét.
– Tudod, én ritkán csinálok ilyet… – szabadkozott. – Szokott barátnőm lenni, de most nem bírok magammal. Most csináljuk, vagy beszélgessünk kicsit?
– Azt utána is lehet – toltam le a nadrágom. – Túl jó vagy, úgyse tudnék a szavakra figyelni most. Hoztam a gumit is – mutattam fel, de már nem a kezemre figyelt.
– Kicsit hideg van itt – vacogott az izgalomtól. – Jó neked így? – térdelt fel az ágyra, mintha műtétre készülne.
A simogatástól megnyugodott, és más irányt vett az izgalma.
– Van, ami tilos? Amit nem szeretsz? Csak bátran, nem akarlak elijeszteni…
– Hát… nem smárolok… fiúval sose!
Nem hagytam beszélni, alácsusszantam a combjai közt, mintha talpast ugranék a vízbe. Feltalálta magát, majd úgy szántotta a takarót, mint akit életében először nyalnak.
A gumit háromszor is leellenőrizte, rajtam van-e rendesen, aztán már csak az fékezett néha, hogy a számra tapasztotta a tenyerét, ne hörögjek annyira. Aztán a száját, mert elfelejtette, hogy férfival soha.
A csúcs után azonnal leugrott az ágyról, és kivágtázott a fürdőszobába. Utána egy törülközőt nyújtott:
– Letusolhatsz te is! – és igyekezett nem nézni rám.
Pikk-pakk elkészültem, de mire kiléptem a tusolóból, talpig beöltözve állt az ajtóban. Láttam, szabadulna már tőlem – de fogtam a poharam, és lehuppantam a fotelbe.
– Ha nálam lennénk – néztem rá –, akkor már elrohannál, csak hogy magadban légy.
– Igen! Azt, amit az előbb csináltunk, azt én ilyenkor már mélyen elítélem! Mintha nem is én lennék…
– Pedig nagyon élvezted – gonoszkodtam.
– Sürgősen kell keresnem egy nőt… én nem akarok meleg lenni!
– De hát nem vagy… – dobtam a mentőövet alá –, egyszerűen csak élvezed a szexet egy másik férfival.
– De én nem akarom! Én nem vagyok olyan! Próbálom elnyomni magamban, de nem mindig sikerül! Nem jellemző rám ez az élet, és nem akarom, hogy jellemző legyen! Sokszor rám jön, sokszor, és nem mindig tudok uralkodni rajta… Ez egy igen kemény harc bennem, és nem mindig én győzök. Szégyellem is. Amikor megvolt a barátnőm, akkor le tudtam nyomni, de most…
Mondta volna tovább, de zenélni kezdett a telefonja.
– Az anyám, fel kell vennem. Cssssssss! – tette ujját a szája elé.
– Szia, anya!… Igen, itthon… Hát egyedül, kivel lennék?… Lefekvéshez készülődöm, tudod, ötkor már kelek… Én is puszi, majd beugrom…
Magam elé képzeltem az anyját: „Szegény gyerek… Boldogtalan, amióta otthagyta az a mocsok ribanc… Szereznünk kéne neki valakit, ne legyen mindig egyedül…”

Amikor hazaértem, írtam neki egy kis biztatót. Ne érezze magát annyira beszorítva. Olyan aranyos, igazán… Mailcímét nem tudtam, csak ahol a hirdetésemre jelentkezett. Talán sose látja… az mégiscsak egy buzioldal, talán sose lép be újra oda.
Két nap múlva válaszolt. Írta, nagyon jó volt, köszöni, de nem akar újra találkozni. Mert nem helyes. És egyedül nem tudja magából ezt eltüntetni, kell hozzá egy szerető lány, akit ő is szeret. El kell nyomnia, muszáj. Nagyon ritkán csinál ilyet, szeretne olyan lenni, mint a többiek. Házasság, gyerek. Muszáj!
Visszaírtam: „Megértelek. Elfogadom. De szeretkezni akarok Veled!”
Szombaton levelet kaptam tőle.
„Őszinteséget akarsz? Tessék, nem lesz jó. Sokat vagy a fejemben, de nálam nincs érzelem, csak a szex jár az eszemben. Nekem nagyon jó volt a múltkor, meglepően jó. Hogy ne akarjak találkozni veled, sokszor kielégítem magam, és akkor kitisztul az agyam, lenyugszom egy darabig.
Aztán újrakezdődik az egész.
Nem akarom.
Nem akarok rászokni.
Nem akarom, hogy csak férfival.
Ne találkozzunk!
Keress valakit… és ne haragudj!”
Este telefon: – Már megint itt vagy a fejemben… és lennék Veled. Átjössz?


Balázs G. Attila