A „radikális tradicionalista” – Derek Jarman

Világraszóló melegek 13. rész

Derek Jarman (1942–1994)

E havi melegéletrajzunkban – részben az AIDS világnapjához kapcsolódva is – az egyik legelismertebb, formabontó angol filmrendezőt, Derek Jarmant vesszük sorra. Nem csak filmrendezéssel foglalkozott, hanem díszlettervezéssel, írással és képzőművészettel is. Valóságos „reneszánsz ember” volt. S mindemellett megalkotta a melegtémájú filmművészet felejthetetlen alkotásait.

Filmjeit az is jellemzi, hogy szinte mindig ugyanazzal a színészi gárdával dolgozott, amelyből kimagaslik Tilda Swinton alakja. Az 1980-as években azon kevés nyíltan meleg közéleti személyiség közé tartozott, akik felszólaltak a Thatcher-kormányzat melegellenes politikája ellen és az AIDS terjedése kapcsán. A rendhagyó, ám sok tekintetben hagyománytisztelő művészete miatt nevezték „radikális tradicionalistának”.

Michael Derek Elworthy Jarman néven született az angliai Northwooodban, Middlesex megyében, 1942. január 31-én. Középiskolai tanulmányait a Canford Schoolban végezte, Dorsetben, majd 1960-tól a híres King’s College-ra járt egyetemre Londonba, s 1963-tól a londoni University College-on tanult: mindkét felsőfokú oktatási intézményben képzőművé-szetet. Az egyetemi évek alatt már aktívan foglalkozott képzőművészetekkel, a Butler’s Wharfon tartott fenn stúdiót, s a 70-es években Andrew Logan művészeti köréhez tartozott. Később operákhoz és balettelőadásokhoz tervezett díszleteket. Érdeklődése rövidesen a filmrendezés felé fordult, de a képzőművészetnek sem mondott végleg búcsút, képeiből folyamatosan nyíltak kiállítások haláláig. Képzőművészeti előtanulmányainak köszönhetően filmjeiben is főként a képalkotás foglalkoztatja, kevesebb figyelmet szentel a narrációnak: mindez, saját megfogalma-zása szerint, annyit tesz, hogy az általa készített filmek jóval közelebb állnak a költészethez, mint a prózához.

A filmkészítéshez úgy került közel, hogy Ken Russell megkérte, legyen az Ördögök (1971) című filmjének a díszlettervezője. Ezt még közös film, a Kegyetlen Messiás követte 1972-ban. Első önálló munkáit szuper 8-as nyersanyagra forgatta a két Russell-film között. Russellen kívül további két rendező hatása érződik korai munkásságán, akik mindketten melegek voltak: Jean Cocteau (1889–1963) és Kenneth Anger (1927–). Nagyjátékfilm-rendezések mellett videoklipeket is forgatott, így többek között dolgozott együtt a Sex Pistols-zal (1976-ban), Marc Almonddal (1984-ban), sőt három Pet Shop Boys-klipet is leforgatott (az „It’s a Sin”, a „Rent” és a „Projections” című számokat).

Nagy hatással volt még Jarmanra két további meleg személyiség: Pasolini és Caravaggio. Mind a két művészt jellemzi a homoerotikához kapcsolódó, agresszív szexuális kisugárzással fűszerezett költői realizmus. Jarman számára nem csupán Pasolini és Caravaggio munkássága vonzó, hanem a két művész rendhagyó élete is. Mindkettőjüknél megjelenik az Erőszak, amely nyomot hagy életükön és művészetükön. Caravaggio botrányokkal és kalandokkal teli élete Ranuccio Thomasino meggyilkolásával és egy laziói strandon bekövetkezett saját korai halálával teljesül be. Pasolini egy fiatal fiú kezétől halt meg egy szexuális együttlét alkalmával Róma egyik kihalt külvárosi telkén. Jarman Dancing Ledge című könyvében kijelentette: „Caravaggio lett a festők között a leghomoszexuálisabb ugyanúgy, ahogy Pasolini a leghomoszexuálisabb a filmrendezők között”.

Első nagyjátékfilmje 1976-ban készült el, s rögtön berobbant vele mind a meleg-köztudatba, mint a filmművészetbe. Ez volt a Szent Sebestyén (Sebastiane). Természetesen nem véletlenül válasz-totta első filmjéhez a melegikon, Szent Sebestyén alakját. A portré rendkívül lírai és homoerotikus. A film azon kívül, hogy talán elsőként próbálkozott a melegség pozitív színben való bemutatásával, rendhagyó módon latin nyelven készült. A homoszexualitás vállalása és filmen való megjelenítése tehát a kezdetektől végig-kísérte pályáját, s nem ismert megalkuvást e kérdés-ben. Filmjeiben is a művészet, a vallás, a történelem nagy alakjain keresztül próbálta minél jobban elfo-gadtatni a másságot. Az 1978-as, Jubileum című időutazós filmje, mely I. Erzsébet korába repíti a nézőt, a punkmozgalom kultfilmjévé vált. 1982-ban pedig Shakespeare utolsó művét, a Vihart dolgozta fel, meglehetősen szabadosan, elkalandozva az eredetitől.

Első igazi világsikerét talán legközérthetőbb filmjével, a Caravaggióval (1986) aratta, melyen nagyon sokat dogozott: csak az előkészületek, a kutatómunkák hét évig tartottak. A film ma is alapmű, mely rendkívül személyes hangvétellel mutatja be a nagy festő hitét, magányosságát és homoszexuális vonzalmait. S egészen rendhagyó módon: a saját festményein keresztül megalkotott beállítások formájában. Nemcsak ez a módszer talált követőkre a többi, formabontó rendező munkáiban, hanem az anakroniz-musok alkalmazása is: amikor egy oda nem illő tárgy, például egy írógép vagy oldtimer autó jelent meg a barokkos környezetben.

1988-ban Wilfred Owen versei és a szintén nyíltan meleg Benjamin Britten muzsikája alapján készült Háborús rekviem című alkotása az értelmetlen pusztulásról szól, ám az AIDS rémét is megidézi. A film egyik központi szereplője a biszexuális Laurence Olivier volt, akiről korábbi cikkünk is szólt. 1986. december 22-én diagnosz-tizálták nála a HIV vírus jelenlétét, s betegségéről nyilvánosság előtt többször is beszélt. A film készültekor tehát már tudott saját fertőzöttségéről és a betegség mibenlétéről, s a kór különböző fázisai sorra jelentek meg ebben a filmben. 1990-re már fokoza-tosan elvesztette a látását: ez érződik A kert című munkájában is, mely alig tartalmaz látványelemeket, s a dialógusokra épít.

1992-ben mutatták be a híres, s többek között melegsége miatt kivégzett II. Eduárd angol királyról készített portréját, melynek fókuszában a szeretőjével, Piers Gavestonnal folytatott kapcsolat áll. A film meglehetősen sötét, homályos, zárt helyiségekben játszódik. A Wittgensteinben (1993) a híres, szintén meleg filozófus személyiségét idézte meg, ahol a színészei egy fekete drapéria előtt, jelzésszerű díszletben és színészi gesztusokkal játszottak. Ebben a felejthetetlen alkotásban próbálta megidézni annak a nagyhatású gondolkodónak az életét, aki a saját homoszexualitásával nem tudott megbirkózni. A halál előtti legmegrendítőbb műve a Kék (1993): a megvakult művész monológja, feloldódása a tiszta kékségben. Ebben az évben kapta meg a neves Fassbinder-díjat, melyet azonban betegsége miatt már nem tudott személyesen átvenni.

Amikor HIV-fertőzöttségét megállapították, Jarman egy tengerparti telket vásárolt Dél-Angliában, a Prospect Cottage-on, ahol aztán kertészkedésbe kezdett. Több év munkájával a világ egyik legkülönösebb kertjét alakította ki, melyről 1995-ben egy fotóalbum is megjelent. Számos más hírességgel ellentétben fontosnak érezte, hogy beszéljen az embereknek a betegségről: „Mit lehet tenni! Vagy úgy tesz az ember, mint Bruce Chatwin író, és senkinek nem mondja el, vagy elmondja mindenkinek, és mindent, amit tesz, kapcsolatba hoz vele.” Halála előtt is folyamatosan írt, s írásaiból folyamatosan értesül-hettünk állapotáról. Nem sokkal halála előtt például ezt írta: „A jobb szemem szélén elvesztettem a látóképességemet. Már nem fog helyreállni. Szellemem világos, mint egy lámpa, a testem viszont felbomlik – csupasz izzólámpa egy sötét és lepusztult helyiségben. Halál lengi be a levegőt, de nem beszélünk róla.”

Naplójában rendkívül őszintén írta le érzéseit. „Tíz év után, együtt élve a betegséggel, már nem lep meg a halál, megpróbálok kiegyezni vele. Azt is tudom, hogyan érez egy nyolcvanéves, aki már minden barátját elvesztette.” Az ellentmondásos mester végül 1994. február 19-én halt meg AIDS-hez köthető betegségben, 52 éves korában, a londoni Szent Bertalan-kórházban. A Kent megyei Old Romney-ban temették el, a Szent Kelemen-templom kertjében.

Hanzli Péter