Szelídíthető rettenet

Vártam, sokáig vártam.

Néha az órára néztem – a megbeszélt három óra hol van már…

Egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy el is jön.

Négy után küldtem egy „várlak” üzenetet.

Pár perc múlva felhívott. „Nagyon nehéz elindulni… de megyek.”

Tettem-vettem, vizet forraltam. A tea semleges: ismeretlenek sem érzik „hozhattam volna valamit” kínban magukat tőle.

– Itt vagyok – csörgött rám jó óra múlva.

Beereszettem a kaputelefon gombnyomásával, eldarálva emeletet, ajtót. Kivitte az ösztön a lábam mégis elébe: vissza ne forduljon nekem.

Nagyon lassan jött, mintha húzná hátra valami. A lépcsőfordulóból rám nézett: rémült-riadt tekintet, behúzott nyak, falhoz bújás, védelmet keresve.

Bemutatkoztam gyorsan, és betereltem a lakásba.

– Nem kell lerúgnod a cipőt, legénylak – próbáltam oldani a rettenetes kínt. Hellyel kínáltam, a kényelmes fotelre mutatva. Észre sem vette: az ablak mellé félrerakott tartalék székre ült, fél fenékkel.

Mondani akart valamit, de elszorította a torkát a rátörő zokogás. Melléültem, a vállára raktam a kezem, jelezve: itt vagyok vele.

Így ültünk: benne viharok kavarogtak, bennem béke. Jó félóra is eltelt.

– Igyál kicsit! – toltam elé a teásbögrét. Csak ingatta fejét, tagadólag, és még jobban rázta a sírás.

– Mióta tudod?

Percekig kapkodta a levegőt, hogy kimondja a rettenetest, de vártam türelmesen.

– H…hhhh…hhhegy… egy hónapja – szedte össze minden erejét. Mintha átszakadt volna a gát, mondani kezdte, bele-belezokogva, hüppögve. – Pontosan négy hete… véradáson voltam, onnan értesítettek, hogy valami nincs rendben… elmentem a Karolinára, ott levették a vért, visszamentem rá egy hétre, azt mondták, megint kell, mert valami nem lett jó. Tiszta ideg voltam, a várás, meg megint a várás… aztán azt mondták, be kell mennem a Szent László-kórházba, mert… HIV-es lettem.

Zokogás, némán, a hátát dörzsölöm, hogy levegőt kapjon.

– Aztán?

– Bementem, ennek volt négy hete… megint vért vettek, mindig csak vért, aztán mondták, hogy igen, ez HIV, 50 ezer a nemtommi, meg valami 370, hogy ez nem is rossz. Nem adtak semmit! Se gyógyszert, se injekciót, de tényleg semmit, csak azt mondták, menjek vissza három hónap múlva… Hagyják, hogy megdögöljek; lehet, hogy addigra meg is… meg is… – a „halok” már zokogásba fulladt.

Kezébe nyomtam a teát.

– Igyál!

Nem akart, ingatta fejét, de nem volt ereje ellenszegülni.

– Igazat mondott a doki, tényleg nem rosszak az eredményeid. Gyógyszert csak akkor kezdenek majd adni, ha elgyengül az immunrendszered. A tiéd jó még, nem lehet régi a fertőzésed.

Meg se hallotta, csak mondta maga elé.

– Nem tudom a munkám ellátni, mert csak ez jár az eszemben, hogy AIDS-es vagyok; aludni sem tudok, meg gondolkodni sem, csak itt dübörög a fejemben, hogy HIV-pozitív, hogy meghalok, hogy a korunk pestise; összekeverek mindent a melóhelyemen, meg elfelejtek, meg be kell mennem a WC-re, hogy ne lássák, hogy sírok, mert rám jön, mint a hányás, és muszáj zokognom, és nem tudok senki arcába nézni, a villamoson se, meg otthon se; ez így ment két hétig, aztán bementem az ideggyógyászatra, hogy félek, hogy idegösszeomlást kapok; nem is kérdeztek semmit, csak kiírtak, meg adtak receptet, de azt se tudom, azt bevehetem-e…

– Mondtad a pszichiáternek, hogy HIV-pozitív vagy?

– Nem, nem tudtam volna, de nem is kellett, csak rám nézett, és mondta, hogy két hét múlva menjek megint.

– Tudtál valakinek beszélni erről?

– Csak a testvéremnek meg a sógoromnak… rettenetesen sajnálnak, de nekik nem mondom többet, mert úgyse tudnak segíteni, minek terheljem őket… Félek is; nem merem se a bögrét, se a kanalat, meg semmi ilyet használni… vettem egyet-egyet mindegyikből, tudod, együtt lakom velük. Beviszem a szobámba, még véletlen se használják, nehogy összefertőzzem őket vagy a gyereküket…

– Ettől ne félj! Látod, én is eléd raktam a bögrét, pont olyan, mint az enyém. Én se félek. Így nem tudsz senkit sem megfertőzni.

Rámeredt a két csíkos bögrére: a sajátjára előbb, aztán az enyémre. Valahogy most kezdte felfogni, hogy mellette ülök én is.

– Nagyon rendes vagy – nézett rám hálásan, mint egy kutya. – Nem félsz, hogy így, idegeneket, feleresztesz a lakásodba?

– Nézd… nem ülhetek be veled egy presszóba, hogy ott arról beszélj: pozitív vagy… ha én mennék hozzád, oda lenne az inkognitód. Jó így.
Leszedtem a polcról a Pozitív szemmelt meg a HIV és Jog kiadványt.

– Kaptál ilyet a rendelőben vagy a Karolinán?

Csak a fejét ingatta, tagadólag.

– Csak olyan piros keresztesem van – mutatott a HIV-információkra. Tudod… én meleg vagyok, és…

– Nyugi, én is.

– …és voltam egyszer a Magnumban, onnan hoztam. Abból szedtem ki a számodat is.

– Tudom, hogy most sok minden kiesik a fejedből. Ezt a Pozitív szemmelt nézd át, ebből rengeteg dolgot megtudsz. Többek közt azt is, hogy mit jelentenek azok a számok, amiket a vérvétel után mondtak.

– Mi az, hogy 50 ezer? – nézett rám, egyik adatát felidézve.

– Az azt jelenti, hogy mikroliterenként 50 ezer vírus található a véredben. A mikroliter a liternek a milliomodrésze. Ezek a vírusok arra vadásznak, hogy találjanak maguknak CD4-sejtet, beléhatoljanak, és ott szaporodjanak. Amelyik nem talál sejtet magának, annak kampó.
Elhűlve nézte a karját, látni vélte a bőr alatt keringő vért, benne a vírusokkal. Mintha hangyabolyból felrajzó milliárd hangyát látna magán.

– És mi lesz ezekkel? Ezektől sose szabadulok?

– Nem. Te már mindig HIV-pozitív maradsz. Ha gyógyszert kapsz majd, akkor eltűnnek a véredból a vírusok, de mindig lesznek szaporodásra készek benned.

– És azokkal mi lesz, amik nem jutnak sejtbe? Hogyhogy eltűnnek?

– Azok eltűnnek belőled. Egy ilyen vérben kerengő vírusnak talán ha 5 órája van, hogy sejtet találjon magának. Ha nem talál, elpusztul, kiürül. Kiizzadod, kipisálod stb.

Csönd.

– Van sejtésed, mikor fertőződhettél meg?

Csak a fejét ingatja.

– Öt hónapja voltam véradáson, akkor nem volt még semmi… Valahogy azóta lehetett… De nem értem… azóta… tudod, nekem nagyon ritkán volt valami vagy valaki.

– Lehet, hogy a véradáskor már fertőzött voltál, csak nem lehetett még kimutatni.

– Akkor… akár fertőzött vért adhattam?

– Igen. Ezért szokták megkérdezni, volt-e kockázatos magatartásod.
Látom, szörnyű árnyak suhannak át az agyán.

– Nyugi, ez benne van a pakliban. Szerencsére van eljárás, hogy a vérkészítményeket biztonságossá tegyék. Van most kapcsolatod?

– Á, nincs… nem is lesz már. Én így senkinek se kellenék… – elkeseredetten lehajtja fejét.

– Ez nem biztos. Vannak HIV+ barátaim, akik már fertőzötten találtak párt maguknak.

– Nekem nem lesz. Én elmondanám, hogy fertőző vagyok, és úgy úgyse kellenék. Nincs is nekem már semmi, amiért értelme lenne… Gondolkodtam, hogy befejezem, de nem tudtam megtenni. De nem akarok élni.

– Annak, hogy nem tudok így élni, nem az a megoldása, hogy meg kell halni… hanem az, hogy máshogy kell élni.

– Eddig se bánt velem jól az élet… Harminckettő vagyok, és nincs senkim, aki az enyém lenne. Ha akadt néha valaki, az is eltűnt. Csak szexet akart, ha mást is mondott.

– Védekeztél?

– Nem mindig… Tudod, ha azt hittem, hogy ezzel a fúval most már mindörökre együtt maradunk… akkor nem. Aztán nem keresett; ha én hívtam, nem ért rá. Nemegyszer jártam így. Sokat csalódtam már… de úgy látszik, nekem csak ez jutott. Egyedül a munkám, amiben örömöt láttam. De most már az se lesz… ha megtudják, kidobnak.

– Csak akkor tudják meg, ha elmondod. Rajtad kívül senki sem tudja.

– Dehogynem… a Karolinán is, amikor kiszűrtek, azt mondták, jelentik az ÁNTSZ-nek vagy kinek. Onnan meg beszólnak a munkahelyemre.

– Ugyan már… a Karolinán anonim a szűrés, azt se jegyzik, fiú vagy lány ment oda, nemhogy a neved… Csak annyit jelentenek, hogy 1 fő HIV-pozitív.

– De így dolgozni sem tudok. Leszázalékolnak? Havi húszezerből kell majd élnem?

– Miért százalékolnának le? Munkaképes vagy, az is leszel nagyon sokáig még. Tessék csak tervezni, sok időd van még az életből hátra.

– De halálos beteg vagyok! Ebbe bele fogok halni!

– Csak fertőzött vagy, de nem beteg. Tüneted sincs… csak az agyad nyomasztja a tudat. Az se biztos, hogy ebbe halsz bele. Én is belehalok abba, hogy élek. Mégse mondom: minek egyek, ha úgyis meghalok harminc év múlva.

– De eztán minden más… Eddig se voltam boldog, és már sose lehetek.

– Gyászolod az eddigi életed. Előre kell nézni, nem hátra. És úgy, mint az autóvezetésben: ne azt nézd, ahol épp vagy, hanem azt nézd, ahova mégy.

– Elvesztettem minden célomat… vagy nem is tudom, volt-e valami célom, csak úgy éltem, bele a világba… Nem tudom, mikor megyek tönkre. Idegileg már most is kész vagyok. Félek. Rettenetesen félek.

– Akkor keresd meg, mi az, amitől félsz. Most egy rettentő nagy félelmed van, de ez a félelem sok kis félelemből rakódik össze. Ezeket a kis félelmeket keresd meg. Azokra a választ vagy a megnyugtatást is könnyebben megtalálod.

Ült csak, válaszolgatott, kérdezett a fotelbe roskadva, a homlokát masszírozta közben. Ha a válaszom hallgatta, görcsös ásításokat próbált visszanyomni, sikertelen. Kész volt már, nem tudott befogadni a stressztől többet. Hagytam, hogy beszéljen, csapongjon, adja ki, ami feszültté teszi.

– Látom, fáradt vagy már. Szeretnék még találkozni veled. Ha kedved van, elviszlek magammal a következő csoporttalálkozóra is. Gondolom, szeretnél más fertőzöttekkel is beszélgetni. Holnap ráérsz? Átjöhetnél, itthon leszek.

– Betegállományban vagyok, ráérek. Akkor jöjjek át megint? De terhellek…

– Ha teher lenne, nem hívnálak.

Rám nézett, megint hálásan, mint a kutya, ha jók vele. Először láttam valami mosolyfélét a szája szegletében.

– Jó, akkor átjövök… úgyse tudok mással erről beszélgetni. De nem baj, ha most elmegyek?

– Nem, hisz fáradt vagy már, pihenned kell. Ha ügyes leszel, eléred az utolsó metrót.

– Azt hittem, hogy csak… már enyi az idő? Akkor holnap! Idetelefonálok előtte. Köszönöm, hogy időt szántál rám.

Búcsúzóul kezet fogtam, csak nézett, hálásan.

Nehéz volt. De elértem, hogy akarja, hogy legyen holnap… esetleg holnapután.

Attila
HIV-vonal