Amikor találkozunk, ezt kérdezem meg elsőként:
– Ugye, nem én vagyok az első, aki zavarba jön, amikor megtudja, hogy az érzéki faszobrokat nem egy meleg művész, hanem egy hölgy álmodja meg?
– Az a honlapom direkt úgy készült, hogy egy férfit sejtsenek mögötte. Ugyanis én ezt a réteget céloztam meg. Azért, mert nekem szimpatikusak, és úgy gondoltam, ha dolgozom, akkor csináljak olyat, ami nekem tetszik. Jött is erre néhány megrendelés.
– Ha egy férfi erotikus vagy akár homoerotikus női aktokat készít, az nem veri ki a biztosítékot, de a leplezetlen és kihívó szexualitás egy nőtől arculcsapásként éri a közvéleményt, hát még ha szeretkező férfiakat ábrázol!
– Én nem vagyok egy hétköznapi nő.
– Hogy jutottál ehhez a témához? Gondolom, nem gyerekkorod óta érdekelnek a homoszexuális férfiak.
– Nem, persze, hogy nem. Negyven év körül voltam, amikor egyáltalán elkezdtem faragni, habár gyerekkoromban is voltak próbálkozásaim, mindig bennem volt a vonzódás a fához. Hogy miért ez a téma? Mert ez érdekel a legjobban.
– A homoerotika?
– Igen. Attól függetlenül, hogy én abszolút heteró vagyok. Engem ez izgat. Mindenki izgul valamire. Istenem, én erre. Ezek az eltitkolt fantáziáim a régi házasságomban úgy működtek, hogy amiről képzelegtem, azt megfaragtam. Aztán elváltam, és a mostani párom elől nem kell eltitkolni, hogy milyen oldalakat nézegetek az interneten.
– Élő modellek alapján mintázod a szobraidat?
– Nem. Amúgy is ritkán faragok emberalakot. Amikor a Diogenészt készítettem, akkor képekről, szobrokról, festményekről vettem az ötletet. Amit elképzelek, azt lerajzolom, és ezek a rajzok adják az alapot.
– Minden megrendelést elvállalsz, legyen az bútor, szobor, dísztárgy?
– Sajnos kénytelen vagyok. Faragtam már barokk széklábakat is, de azt rühelltem. Négy egyforma lábat megfaragni, az dögunalom.
– Amiket láttam a "termékeid" közül, pl. egy baldachinos ágy, faragott láda, fahíd, ezek mind iszonyatosan nagy munkák: azt ember azt gondolná, hogy egyedül elkészíteni évekig tartó fáradozás eredménye.
– Az attól függ. Ezt a háromméteres oszlopot, amin most dolgozom, hét-nyolc hónap alatt meg lehetne csinálni, ha csak ezzel foglalkoznék. Nekem. Lehet, hogy egy profi szobrásznak, aki jobb szerszámokkal dolgozik, sokkal gyorsabban megy. Én ezt a szakmát nem tanultam, teljesen autodidakta módon képeztem magam. Éjszakánként faragtam, napközben bútorokat restauráltam. Folyamatosan tanulok még mindig.
– Nem riaszt el, amikor nekiállsz egy ilyen nagyobb darabnak, hogy mi vár rád?
– Dehogynem! Belebetegszem. Minden munkámba belehalok egy kicsit. Aztán annál nagyobb a sikerélményem, amikor befejezem.
– Nem fáj a szíved, ha oda kell adni a megrendelőnek?
– Hogyne fájna! Bekeretezve itt lógnak körülöttem a képeik. De találkozom velük, mert többnyire, mire elkészülnek, addigra a megrendelőkkel is összebarátkozom. Megmarad a baráti kapcsolat, így aztán azt is látom, hogy mi lett a bútorok vagy a szobrok további sorsa.
– Volt valaki a családban, aki a fával foglalkozott, és onnan hoztad ezt a szerelmet?
– Kádárműhelyben nőttem föl. A Baross utca sarkán van egy vendéglő, az volt a nagyapám műhelye. Ott gyerekeskedtem a forgács között. Volt egy picike gyalum, azzal "segítettem". Azóta is utálok gyalulni. Az nehéz munka.
– Akárcsak a fafaragás.
– Nagyon nehéz. Mostanában időnként fáj a vállam. Olyankor mindig elkap a pánik, hogy mi lesz, ha nem bírom felemelni a kalapácsot. Remélem, az még messze van.
– Jól meg lehet ebből élni?
– Volt egy kiállításom a Józsefvárosi Művelődési Házban; mindenki megcsodálta a dolgokat, de venni nem vettek semmit. Egy búcsúban is próbálkoztam, mindenkinek nagyon tetszett, de senkinek nem volt rá pénze. Vannak dolgaim az esztergomi kegyszerboltban; már négy éve ott állnak eladatlanul.
– Gondolom, azokból hiányoztak a homoerotikus motívumok.
– Abszolút. Azok stációképek és kis kegytárgyak. Úgy tapasztalom, hogy csak megrendelésre szabad dolgozni.
– Van valamilyen kapcsolatod a melegvilággal azon túl is, hogy ilyen témájú alkotásokat készítesz?
– Van két nagyon jó barátunk. Két öregfiú. Az egyikük már elmúlt hetven. Nincs olyan barátnőm, akivel annyit tudnék beszélgetni, mint velük.
– Mi volt a legelső faragás, ami kikerült a kezed alól?
– Az Aranykéz utcai kapu. Ami felrobbant annál az emlékezetes merényletnél.
Láner László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése