2008. január 7., hétfő

Egy igazi faszobrász

Félreérthetetlenül homoerotikus, néhol pornográf képek a neten. Meredező hímvesszők, egymást ölelő férfiak. Mindezek fából kifaragva. Szobrok, bútorok, domborművek. A művész, aki megalkotta ezeket a tárgyakat, így vall a honlapján: témám a férfiak és az erotika, a fiúszerelem... szívesen megörökíteném álmaidat, ahol ott lesznek az ágaskodó falloszok, ahogy egymást kívánják... fába faragom legextrémebb vágyaidat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor felhívom a megadott számot, egy nő veszi fel a kagylót.

Amikor találkozunk, ezt kérdezem meg elsőként:

– Ugye, nem én vagyok az első, aki zavarba jön, amikor megtudja, hogy az érzéki faszobrokat nem egy meleg művész, hanem egy hölgy álmodja meg?

– Az a honlapom direkt úgy készült, hogy egy férfit sejtsenek mögötte. Ugyanis én ezt a réteget céloztam meg. Azért, mert nekem szimpatikusak, és úgy gondoltam, ha dolgozom, akkor csináljak olyat, ami nekem tetszik. Jött is erre néhány megrendelés.

– Ha egy férfi erotikus vagy akár homoerotikus női aktokat készít, az nem veri ki a biztosítékot, de a leplezetlen és kihívó szexualitás egy nőtől arculcsapásként éri a közvéleményt, hát még ha szeretkező férfiakat ábrázol!

– Én nem vagyok egy hétköznapi nő.

– Hogy jutottál ehhez a témához? Gondolom, nem gyerekkorod óta érdekelnek a homoszexuális férfiak.

– Nem, persze, hogy nem. Negyven év körül voltam, amikor egyáltalán elkezdtem faragni, habár gyerekkoromban is voltak próbálkozásaim, mindig bennem volt a vonzódás a fához. Hogy miért ez a téma? Mert ez érdekel a legjobban.

– A homoerotika?

– Igen. Attól függetlenül, hogy én abszolút heteró vagyok. Engem ez izgat. Mindenki izgul valamire. Istenem, én erre. Ezek az eltitkolt fantáziáim a régi házasságomban úgy működtek, hogy amiről képzelegtem, azt megfaragtam. Aztán elváltam, és a mostani párom elől nem kell eltitkolni, hogy milyen oldalakat nézegetek az interneten.

– Élő modellek alapján mintázod a szobraidat?

– Nem. Amúgy is ritkán faragok emberalakot. Amikor a Diogenészt készítettem, akkor képekről, szobrokról, festményekről vettem az ötletet. Amit elképzelek, azt lerajzolom, és ezek a rajzok adják az alapot.

– Minden megrendelést elvállalsz, legyen az bútor, szobor, dísztárgy?

– Sajnos kénytelen vagyok. Faragtam már barokk széklábakat is, de azt rühelltem. Négy egyforma lábat megfaragni, az dögunalom.

– Amiket láttam a "termékeid" közül, pl. egy baldachinos ágy, faragott láda, fahíd, ezek mind iszonyatosan nagy munkák: azt ember azt gondolná, hogy egyedül elkészíteni évekig tartó fáradozás eredménye.

– Az attól függ. Ezt a háromméteres oszlopot, amin most dolgozom, hét-nyolc hónap alatt meg lehetne csinálni, ha csak ezzel foglalkoznék. Nekem. Lehet, hogy egy profi szobrásznak, aki jobb szerszámokkal dolgozik, sokkal gyorsabban megy. Én ezt a szakmát nem tanultam, teljesen autodidakta módon képeztem magam. Éjszakánként faragtam, napközben bútorokat restauráltam. Folyamatosan tanulok még mindig.

– Nem riaszt el, amikor nekiállsz egy ilyen nagyobb darabnak, hogy mi vár rád?

– Dehogynem! Belebetegszem. Minden munkámba belehalok egy kicsit. Aztán annál nagyobb a sikerélményem, amikor befejezem.

– Nem fáj a szíved, ha oda kell adni a megrendelőnek?

– Hogyne fájna! Bekeretezve itt lógnak körülöttem a képeik. De találkozom velük, mert többnyire, mire elkészülnek, addigra a megrendelőkkel is összebarátkozom. Megmarad a baráti kapcsolat, így aztán azt is látom, hogy mi lett a bútorok vagy a szobrok további sorsa.

– Volt valaki a családban, aki a fával foglalkozott, és onnan hoztad ezt a szerelmet?

– Kádárműhelyben nőttem föl. A Baross utca sarkán van egy vendéglő, az volt a nagyapám műhelye. Ott gyerekeskedtem a forgács között. Volt egy picike gyalum, azzal "segítettem". Azóta is utálok gyalulni. Az nehéz munka.

– Akárcsak a fafaragás.

– Nagyon nehéz. Mostanában időnként fáj a vállam. Olyankor mindig elkap a pánik, hogy mi lesz, ha nem bírom felemelni a kalapácsot. Remélem, az még messze van.

– Jól meg lehet ebből élni?

– Volt egy kiállításom a Józsefvárosi Művelődési Házban; mindenki megcsodálta a dolgokat, de venni nem vettek semmit. Egy búcsúban is próbálkoztam, mindenkinek nagyon tetszett, de senkinek nem volt rá pénze. Vannak dolgaim az esztergomi kegyszerboltban; már négy éve ott állnak eladatlanul.

– Gondolom, azokból hiányoztak a homoerotikus motívumok.

– Abszolút. Azok stációképek és kis kegytárgyak. Úgy tapasztalom, hogy csak megrendelésre szabad dolgozni.

– Van valamilyen kapcsolatod a melegvilággal azon túl is, hogy ilyen témájú alkotásokat készítesz?

– Van két nagyon jó barátunk. Két öregfiú. Az egyikük már elmúlt hetven. Nincs olyan barátnőm, akivel annyit tudnék beszélgetni, mint velük.

– Mi volt a legelső faragás, ami kikerült a kezed alól?

– Az Aranykéz utcai kapu. Ami felrobbant annál az emlékezetes merényletnél.

Láner László

Nincsenek megjegyzések: